Gyakran ismételt kérdések

Az 1950-es és 1960-as évek korai hipotézisei szerint kör alakja asztrobléma volt. A részletes terepi kutatásokat Guillaume Matton és munkatársai vezették, akik polarizációs mikroszkóppal és transzmissziós elektronmikroszkóppal vizsgálták az ásványi vékonycsiszolatokat. Nem találtak planáris deformációs jellemzőket (PDF) a kvarcban, nem találtak olyan nagynyomású szilícium-dioxid polimorfokat, mint a koezit vagy a sztisovit, és törésfelületeket (shatter cone) sem. A radiometrikus argon-argon kormeghatározás szerint az alkáli magmás gyűrűs gátak mintegy 100 millió évvel ezelőtt, a kontinentális riftesedés során keletkeztek.

Az optikai érzékelők (például a Landsat 9 OLI vagy a Sentinel-2 MSI) passzív rendszerek, amelyek a látható, közeli infravörös és rövidhullámú infravörös hullámhosszakon visszavert napsugárzást gyűjtik. Nappali fényt igényelnek, és a felhők elzárják őket. A SAR (például a Sentinel-1 vagy a TerraSAR-X) aktív érzékelő, amely saját koherens mikrohullámú elektromágneses impulzusokat generál, és rögzíti a visszaszórt jel időzítését és intenzitását. Áthatol a felhőkön, esőn és füstön, és teljes sötétségben is ugyanúgy működik.

A tudósok matematikai spektrális indexeket alkalmaznak, elsősorban a normalizált vízindexet (NDWI) és a módosított NDWI-t (MNDWI). A víz erősen elnyeli a rövidhullámú infravöröst (SWIR), miközben visszaveri a zöld fényt. A száraz talaj és a sókéreg erősen visszaveri az SWIR-t. A (Zöld - SWIR) / (Zöld + SWIR) kiszámításával minden, 10 és 30 méteres rácson lévő pixel vízként vagy szárazföldként osztályozható, így az automatizált szoftverek az 1972-től napjainkig tartó idősoros adatbázisokban is ki tudják számítani a felszíni területeket.

A legtöbb tudományos Föld-megfigyelő műhold napszinkron alacsony Föld körüli pályán (LEO) kering, a tengerszint feletti 680 és 800 kilométeres magasságban. Ez a sajátos pályahajlás (jellemzően ~98 fok) biztosítja, hogy a műhold minden áthaladáskor pontosan ugyanabban a helyi napidőben keresztezze az egyenlítőt (például helyi idő szerint 10:00-kor). Így állandó napszöget és árnyékhosszt biztosít az összehasonlító időkésleltetett felvételekhez.

Igen. A paleomeder-térképezésként ismert eljárással a műholdas radar és a termikus tehetetlenségi képalkotás rendszeresen felfedez olyan fosszilis folyóhálózatokat, amelyek a Szahara, a Takla-Makán-sivatag és az ausztrál Outback alatt vannak eltemetve. Ezek az ősi folyórendszerek az afrikai nedves időszakban (5000–11 000 évvel ezelőtt) és a pleisztocén esős korszakokban folytak. A radar áthatol a száraz fedő homokon, és feltárja azokat a durvább kavicsokat és tömörödött üledékeket, amelyek egykor az ősi medreket borították.

A térbeli felbontást a földi mintavételi távolság (GSD) határozza meg, vagyis az a valós földterület, amelyet egyetlen pixel reprezentál. Az ingyenesen hozzáférhető tudományos műholdak közül a Sentinel-2 látható sávokban 10 méteres GSD-t kínál, a Landsat 15 méteres pankromatikus és 30 méteres többspektrumú felbontást, míg a kereskedelmi konstellációk pixelenként akár 30 centiméteres felbontásra is képesek, így egyes járművek és keskeny vetődési lépcsők is kimutathatók.

Az olyan missziók, mint a GRACE (Gravity Recovery and Climate Experiment) és a GOCE, egymást követő műholdpárokat használnak, amelyek mikrohullámú vagy lézeres távmérő rendszerekkel mikrométeres pontossággal mérik a köztük lévő távolságot. Amikor a vezető műhold sűrűbb kőzettömeg fölött halad el, kissé felgyorsul, és ezt követi a hátsó műhold. Amikor egy aszteroida szétrepeszti a kontinentális kérget, mint a Chicxulubnál, csökkenti a kéreg térfogati sűrűségét, ami mérhető negatív gravitációs gradienst eredményez.